„Én meg csak battyogtam a nyomukban, mint örök életemben az olyanok után, akik érdekeltek – mert érdekelni a szédültek érdekeltek csakis, akik szédülten éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose ásítottak, és soha örök igazságokat nem hangoztattak, csak kigyúltak és pattogtak, akár a sárga petárda…” 1. rész – Úton, Jack Kerouac
Manapság nincs elég az efféle szédültekből. Nincsenek a képernyőn, a színpadon, a könyvek lapjain vagy épp a galériák falain. Ehelyett a meghajlást látod a hírnév, a pénz, a hatalom és megadás feltételeinek. Annyira ritkán lehetünk szemtanúi egy fiatal művész, énekes vagy színész tevékenységének, aki szeretne csak kigyúlni és pattogni, kirobbantani egy új ösvényt/utat, amely inspirálja a jövő generációját miközben hajlandó végigjárni azt a lemondásokkal teli utat, ami ezzel jár.
De ez nem a régi szép idők visszasírása, ez csak egy felhívás arra, hogy mi számít. Azonban szerencsére minden új generációnak van néhány különce/számkivetettje, aki hitet tesz a saját függetlenségi nyilatkozatára. Ez egyik ilyen Kristen Stewart, a szívós 22 éves színésznő, aki tízmilliók számára Bella Swanként, az Alkonyat széria különös hősnőjeként ismert. De Stewart 2012-ben még mélyebben beissza majd magát a nyilvánosság tudatába, mivel három filmben tűnik fel, kezdve az ebben a hónapban bemutatásra kerülő Hófehér és a vadásszal (Hollywood második próbálkozása a régi mesék világába) majd folytatva a hippi bibliával, az Úton adaptációjával. Mindezeket megfejelve, legalábbis a box office listákon, idén Novemberben kerültbemutatásra a nagy Alkonyat finálé, a Hajnalhasadás második része.
Útközben Stewart hírhedtté vált arról, hogy nem könnyítette meg a talk-show házigazdák, vörösszőnyeges fotósok és riporterek életét azzal, hogy nem tud, vagy nem akar beszállni a szokásos mozicsillag játékba. „Kristen nem tudja miként legyen a népszerűségi verseny részese,” mondja Sean Penn, aki 2006-ban rendezte az akkor 16 éves színésznőt az Úton a vadonban című filmje során. Penn csak dicséri Kristent, akinek rövid előadása a filmjében felejthetetlen; a közös munkát vele pedig egy tökéletes naphoz – kék éggel, kék óceánnal – hasonlítja. És amikor eljött az ideje, hogy nyilvánosságra hozzák Penn bátor és gyönyörű filmjét – amely Jon Krakauer azonos című szépirodalmi művének szívbemarkoló adaptációja egy fiatalemberről, aki arra ítéltetett, hogy alternatívát keressen a modern élet kommersz és korrupt világára – Stewart megtett minden tőle telhetőt, hogy segítse a film útját. De ahogy Penn is mondja, „Láthatod, hogy Kristen nagylelkűen próbál a népszerűségi versenyben részt venni, amikor egy filmet bemutatnak. Azt, hogy próbál ennek eleget tenni, de a testbeszéde egy egészen más dinamikát sugall.” Más szóval, nem fogja egyhamar megkapni az Év Eladónői Díját.
Stewart minden bizonnyal nem az első művész, aki hadilábon áll a hollywoodi sikerrel együtt járó mellékes dolgokkal, de egyértelműen ő a legkevésbé félős fiatal női szupersztár ha a rendszerrel szemben szókimondó és nyílt kritikáról/bírálatról van szó. A mozi hajnala óta mindig is nyomás nehezedett a mozisztárokra, különösen a nőkre, hogy a megfelelő képet/imidzst közvetítsék, de az utóbbi 25 évben a kereslet, az igények sokkal nagyobb intenzításának köszönhetően eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy majdnem teljes munkaidős állásá vált a premiereken és díjátadókon való megfelelő megjelenés kivitelezése, továbbá az előadóművészek gyakran a termékmegjelenítés puszta manökenjeivé váltak. Sajnos a színészek és a zenészek gyakran hódolnak be ennek, szemben a saját belső ösztöneikkel, félve a média megtorlásától/büntetésétől úgy, mint a rettegett legrosszabbul-öltözöttek-listákon való landolástól. Isten mentsen ettől. De nem Stewart számára, aki bár összeszorított fogakkal, de hozzászokott annyira a hírnévhez, hogy manapság már nevetni is képes rajta. „Az apám azt mondaná, ’Oh hát talán mosolyoghattál volna kicsit többet.’” De lehet, hogy ez sem segítene. „Az emberek elhatározták, hogy miként ítélik meg őt,” mondja Robert Pattinson a vörös ajkú Rómeója az Alkonyat filmekben. „Nem számít hányszor mosolyog, azt a képet teszik be, ahol éppen nem így tesz.” Noha ez igaz, nem a vörösszőnyegek csillaga, elragadó bája ellenére sem. Gondolj egy zivatarra mennydörgéssel, villámlásokkal. „Sokat kritizálnak amiatt, hogy nem nézek ki tökéletesen minden egyes fotón,” mondja. „Komoly szart kapok emiatt a nyakamba. De nem vagyok zavarban emiatt. Büszke vagyok rá. Ha mindig tökéletes képek készülnének rólam az egy szobában vagy épp az egy vörösszőnyegen lévő emberek azt gondolnák, ’Micsoda színésznő! Micsoda szélhámos!’ Ettől a gondolattól olyan rosszul érzem magam, hogy a legtöbb képen szarul is nézek ki emiatt, de baromira nem érdekel. Ami számít számomra az, hogy amikor az emberek távoznak, azt mondják ’Ő klassz. Jól érezte magát. Őszinte volt.’ Nem törődöm a telhetetlen szarrágókkal, akik az igazságot akarják szarrá változtatni. Na nem mintha ezt a Vanity Fairről el lehetne mondani!”
Noha a vörösszőnyegek és fotózások kényelmetlensége mellett megtanulta szeretni a divatot – „Soha nem gondoltam, hogy ez elérkezik,” mondja Pattinson – különösen amikor az adott darab kifejezi a tervező valódi kreativitását, vagy ahogy ő fogalmaz, “beszarás jó a cucc.” Ha viseli, tudhatod hogy imádja. Szóval nem voltam meglepve, amikor hallottam, hogy a Balenciaga legújabb illatának arca lesz. Tulajdonképpen röviddel azután ültünk le ezen cikk miatt, hogy összefutottunk márciusban a Balenciaga 2012-es őszi divatshowján Párizsban. (Egyébként az első találkozónkra 2006-ban került sor.)
Egy kosárnyi kenyér és egy tányérnyi csiga van tálalva egy sarokasztalra a Le Duc hátsó részében, abban az étteremben, ahol Stewarttal töltünk egy ebédidejei beszélgetést. Erre a helyre az én választásom esett – ez a párizsi intézmény kínálja a legfrissebb halételeket a városban - mert azt gondoltam az állandó ügyfélkör túl sznob és korban előrehaladottabb, hogy tudják vagy egyáltalán érdekelje őket, hogy Bella Swan a körükben tartózkodik. (Valamint azért, mert a Le Duc finom fokhagymás vajas langusztáiról álmodoztam.) Viszont egyikünk sem számított arra, hogy a pincér csigát ajánl nekünk és arra sem, hogy egyikünk sem lesz, történetesen, éppen elutasító. „Te jössz először.” mondta Stewart óvatos pillantással. „Egy kicsit félek. És te?” vallottam be. A helyzeten felülemelkedik. „Úgy érzem meg kell próbálnom. Rosszul érezném magam ha nem így tennék,” mondja. Farmert, egy fekete trikót és egy olyan gyönyörű fekete Balenciaga dzsekit viselt, hogy meghalsz, de azt mondanám, aki velem szemben ült az inkább Lady Sybil a Downtown Abbey-ből, a modora ugyanis annyira kecses volt. Egy nagy korty a fehér borból, egy darabka a kenyérből és lecsúszott Stewart első csigája. És az utolsó is. „Elég jó,” jegyzi meg. „Habár nem szeretnék egy egész tányért megenni belőlük.” Nevettünk. A beszélgetésünk során volt valami megnyerő és emberi a virtus, a kedvesség, az önvédelem, az öntudatosság valamint a felpörgött vadság/hevesség őt illető kombinációjában, amit bíztatásnak véltem. Idealizmusát és szókimondását – legyetek átkozottak ti telhetetlen, mohó szarrágók! – fiatal korának tudhatnánk be. Ő is lehetett volna egy, a sok nárcisztikus hollywoodi szipusból, de az érzékeim azt súgják nála nem épp ez a helyzet.
Ugyanis először azt gondolhatnánk, hogy Stewart otthonosan mozog a szórakoztatóipar rögös mezején, mivel Hollywood szülöttje. Az édesanyja, Jules Man-Stewart egy tisztelt script supervisor (a forgatókönyv folytonosságáért felelős személy), aki most rendezte első filmjét, egy börtöndrámát a szexuálitás politikájának szemszögéből. Kristen apja, John Stewart szintén ebben az iparágban tevékenykedik, producerként és stage managerként (ügyelőként) TV műsoroknál és valóságshowknál. A bátyja, Cameron gripként dolgozik – a forgatásokon az eszközök beállításáért és megfelelő működéséért felel. (Tipikus feladata a kamera mozgatása vagy a világítás beállítása.) Stewart a San Fernando völgyében felnőve korán megtanulta hogyan működik a filmek és a televízió világa és ugyanilyen korán bele is került ebbe a körforgásba. Engedelmes anyukája ugyan nehézkesen és egyáltalán nem lelkesen, de elvitte a meghallgatásokra. „Dolgozom ezekkel a kölykökkel – őrültek. Nem (vagy) közéjük való.” Tény, hogy Kristen korai munkavadászata gyötrelmes volt. „Nem csináltam semmit, csak mosolyogtam a kamerának,” emlékszik vissza arra, ahogy nyolc évesen kipróbálta magát a reklámok világában. „Érzed ha a felnőttek nem tudják mit akarnak, mindegy hány éves vagy.”
Stewart, aki kerülte a csini lányos ruhákat, nem illet sok castingiroda kínálatába – vagy bárhová, ami azt illeti. Végül az állhatatossága és a hű-vagyok-magamhoz viselkedése kifizetődött: 2001-ben kilenc éves korában kiválasztották egy fiúslány szerepére Rose Troche filmjébe, a Birtokviszonyba. Ezt ugyan néhány más szerep követte, amik a szélesebb nézőközönséghez való eljutás tekintetben megbuktak. De elérkezett a nagy áttörés pillanata: David Fincher 2002-ben bemutatott Pánikszoba című filmje, amelyben Stewart 11 évesen főszerepet kapott Jodie Foster mellett.
Fincher Foster-Stewart párosa – mint anya és lánya, akik egy félelmetes rablás célpontjai az új manhattani lakásukban – hátborzongató volt. Arra születtek, hogy megosszák egymással a vásznat – egymást kiegészítették mind fizikailag mind temperamentumban. Foster így emlékszik, „Bizonyos szempontokból Kristen hihetetlenül érett, stabil volt és nagyon nyugodt a nyomás alatt. Egy hihetetlen hallgató(ság) volt, majd ahogy gyerekekhez méltón mondott/kérdezett valamit, azt mondtam, ’Ez így helyes, hisz még csak 11 éves.’” Foster, aki tud egy-két dolgot a gyereksztárságról még emlékszik arra a beszélgetésre, amit Stewart édesanyjával folytatott. „Egyáltalán nem volt az a túlaggódós típus. Azt akarta, hogy a film, a forgatás Kristen dolga legyen, de meg akart afelől bizonyosodni, hogy megfelelően gondoskodnak róla, és nem hajszolják/dolgoztatják túl. Egy nap edédkor ellátogatott a forgatásra, amely szerintem jó dolog volt. Akkor azt kérdeztem tőle, ’Kristen nem szeretne színésznő lenni, igaz?’ ’Attól félek, hogy de,’ válaszolta. ’Higgy nekem, szeretném lebeszélni róla, de nagyon oda van ezért, és igazán erre koncentrál. Továbbá úgy tűnik, hogy a megfelelő okok miatt szeretné ezt csinálni.’” Ahogy Foster is mondja, „Kristenben nincsenek meg a hagyományos színésznői személyiségjegyek. Nem akar a nagyi asztalán táncikálni lámpabúrával a fején. Nem akar a figyelem középpontjában lenni. És épp ez az amivel szemben kényelmetlenül viseltetik. A dolgokat egy nagyon elemző módon közelíti meg. Öntudatos ember.”
Az iskolában a tudatosság és függetlenség kemény éveket eredményezett; 14 évesen Stewart hivatalosan is otthagyta az iskolát és otthon kezdett el tanulni. „Annyira gyűlöltem az iskolát,” mondta megborzongva. „Nézz meg egy képet rólam, amely 15 éves korom előtt készült. Fiú voltam. Haver, a bátyáim ruháit hordtam! Nem mintha sokat törődtem volna ezzel, de emlékszem gúnyt űztek belőlem csak azért, mert nem hordtam Juicy farmert. De nem is gondoltam erre. A torna/edzőcuccaimat hordtam. De az, hogy cukkoltak nem olyasmi volt, ami nem érdekelt. Ez igazán bántott. Emlékszem arra a lányra hatodikból, aki rám nézett a tornateremben és azt mondta, ’Atyám! Ez gusztustalan – nem borotválod a lábad?!’”
De ez nem a régi szép idők visszasírása, ez csak egy felhívás arra, hogy mi számít. Azonban szerencsére minden új generációnak van néhány különce/számkivetettje, aki hitet tesz a saját függetlenségi nyilatkozatára. Ez egyik ilyen Kristen Stewart, a szívós 22 éves színésznő, aki tízmilliók számára Bella Swanként, az Alkonyat széria különös hősnőjeként ismert. De Stewart 2012-ben még mélyebben beissza majd magát a nyilvánosság tudatába, mivel három filmben tűnik fel, kezdve az ebben a hónapban bemutatásra kerülő Hófehér és a vadásszal (Hollywood második próbálkozása a régi mesék világába) majd folytatva a hippi bibliával, az Úton adaptációjával. Mindezeket megfejelve, legalábbis a box office listákon, idén Novemberben kerültbemutatásra a nagy Alkonyat finálé, a Hajnalhasadás második része.
Útközben Stewart hírhedtté vált arról, hogy nem könnyítette meg a talk-show házigazdák, vörösszőnyeges fotósok és riporterek életét azzal, hogy nem tud, vagy nem akar beszállni a szokásos mozicsillag játékba. „Kristen nem tudja miként legyen a népszerűségi verseny részese,” mondja Sean Penn, aki 2006-ban rendezte az akkor 16 éves színésznőt az Úton a vadonban című filmje során. Penn csak dicséri Kristent, akinek rövid előadása a filmjében felejthetetlen; a közös munkát vele pedig egy tökéletes naphoz – kék éggel, kék óceánnal – hasonlítja. És amikor eljött az ideje, hogy nyilvánosságra hozzák Penn bátor és gyönyörű filmjét – amely Jon Krakauer azonos című szépirodalmi művének szívbemarkoló adaptációja egy fiatalemberről, aki arra ítéltetett, hogy alternatívát keressen a modern élet kommersz és korrupt világára – Stewart megtett minden tőle telhetőt, hogy segítse a film útját. De ahogy Penn is mondja, „Láthatod, hogy Kristen nagylelkűen próbál a népszerűségi versenyben részt venni, amikor egy filmet bemutatnak. Azt, hogy próbál ennek eleget tenni, de a testbeszéde egy egészen más dinamikát sugall.” Más szóval, nem fogja egyhamar megkapni az Év Eladónői Díját.
Stewart minden bizonnyal nem az első művész, aki hadilábon áll a hollywoodi sikerrel együtt járó mellékes dolgokkal, de egyértelműen ő a legkevésbé félős fiatal női szupersztár ha a rendszerrel szemben szókimondó és nyílt kritikáról/bírálatról van szó. A mozi hajnala óta mindig is nyomás nehezedett a mozisztárokra, különösen a nőkre, hogy a megfelelő képet/imidzst közvetítsék, de az utóbbi 25 évben a kereslet, az igények sokkal nagyobb intenzításának köszönhetően eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy majdnem teljes munkaidős állásá vált a premiereken és díjátadókon való megfelelő megjelenés kivitelezése, továbbá az előadóművészek gyakran a termékmegjelenítés puszta manökenjeivé váltak. Sajnos a színészek és a zenészek gyakran hódolnak be ennek, szemben a saját belső ösztöneikkel, félve a média megtorlásától/büntetésétől úgy, mint a rettegett legrosszabbul-öltözöttek-listákon való landolástól. Isten mentsen ettől. De nem Stewart számára, aki bár összeszorított fogakkal, de hozzászokott annyira a hírnévhez, hogy manapság már nevetni is képes rajta. „Az apám azt mondaná, ’Oh hát talán mosolyoghattál volna kicsit többet.’” De lehet, hogy ez sem segítene. „Az emberek elhatározták, hogy miként ítélik meg őt,” mondja Robert Pattinson a vörös ajkú Rómeója az Alkonyat filmekben. „Nem számít hányszor mosolyog, azt a képet teszik be, ahol éppen nem így tesz.” Noha ez igaz, nem a vörösszőnyegek csillaga, elragadó bája ellenére sem. Gondolj egy zivatarra mennydörgéssel, villámlásokkal. „Sokat kritizálnak amiatt, hogy nem nézek ki tökéletesen minden egyes fotón,” mondja. „Komoly szart kapok emiatt a nyakamba. De nem vagyok zavarban emiatt. Büszke vagyok rá. Ha mindig tökéletes képek készülnének rólam az egy szobában vagy épp az egy vörösszőnyegen lévő emberek azt gondolnák, ’Micsoda színésznő! Micsoda szélhámos!’ Ettől a gondolattól olyan rosszul érzem magam, hogy a legtöbb képen szarul is nézek ki emiatt, de baromira nem érdekel. Ami számít számomra az, hogy amikor az emberek távoznak, azt mondják ’Ő klassz. Jól érezte magát. Őszinte volt.’ Nem törődöm a telhetetlen szarrágókkal, akik az igazságot akarják szarrá változtatni. Na nem mintha ezt a Vanity Fairről el lehetne mondani!”
Noha a vörösszőnyegek és fotózások kényelmetlensége mellett megtanulta szeretni a divatot – „Soha nem gondoltam, hogy ez elérkezik,” mondja Pattinson – különösen amikor az adott darab kifejezi a tervező valódi kreativitását, vagy ahogy ő fogalmaz, “beszarás jó a cucc.” Ha viseli, tudhatod hogy imádja. Szóval nem voltam meglepve, amikor hallottam, hogy a Balenciaga legújabb illatának arca lesz. Tulajdonképpen röviddel azután ültünk le ezen cikk miatt, hogy összefutottunk márciusban a Balenciaga 2012-es őszi divatshowján Párizsban. (Egyébként az első találkozónkra 2006-ban került sor.)
Egy kosárnyi kenyér és egy tányérnyi csiga van tálalva egy sarokasztalra a Le Duc hátsó részében, abban az étteremben, ahol Stewarttal töltünk egy ebédidejei beszélgetést. Erre a helyre az én választásom esett – ez a párizsi intézmény kínálja a legfrissebb halételeket a városban - mert azt gondoltam az állandó ügyfélkör túl sznob és korban előrehaladottabb, hogy tudják vagy egyáltalán érdekelje őket, hogy Bella Swan a körükben tartózkodik. (Valamint azért, mert a Le Duc finom fokhagymás vajas langusztáiról álmodoztam.) Viszont egyikünk sem számított arra, hogy a pincér csigát ajánl nekünk és arra sem, hogy egyikünk sem lesz, történetesen, éppen elutasító. „Te jössz először.” mondta Stewart óvatos pillantással. „Egy kicsit félek. És te?” vallottam be. A helyzeten felülemelkedik. „Úgy érzem meg kell próbálnom. Rosszul érezném magam ha nem így tennék,” mondja. Farmert, egy fekete trikót és egy olyan gyönyörű fekete Balenciaga dzsekit viselt, hogy meghalsz, de azt mondanám, aki velem szemben ült az inkább Lady Sybil a Downtown Abbey-ből, a modora ugyanis annyira kecses volt. Egy nagy korty a fehér borból, egy darabka a kenyérből és lecsúszott Stewart első csigája. És az utolsó is. „Elég jó,” jegyzi meg. „Habár nem szeretnék egy egész tányért megenni belőlük.” Nevettünk. A beszélgetésünk során volt valami megnyerő és emberi a virtus, a kedvesség, az önvédelem, az öntudatosság valamint a felpörgött vadság/hevesség őt illető kombinációjában, amit bíztatásnak véltem. Idealizmusát és szókimondását – legyetek átkozottak ti telhetetlen, mohó szarrágók! – fiatal korának tudhatnánk be. Ő is lehetett volna egy, a sok nárcisztikus hollywoodi szipusból, de az érzékeim azt súgják nála nem épp ez a helyzet.
Ugyanis először azt gondolhatnánk, hogy Stewart otthonosan mozog a szórakoztatóipar rögös mezején, mivel Hollywood szülöttje. Az édesanyja, Jules Man-Stewart egy tisztelt script supervisor (a forgatókönyv folytonosságáért felelős személy), aki most rendezte első filmjét, egy börtöndrámát a szexuálitás politikájának szemszögéből. Kristen apja, John Stewart szintén ebben az iparágban tevékenykedik, producerként és stage managerként (ügyelőként) TV műsoroknál és valóságshowknál. A bátyja, Cameron gripként dolgozik – a forgatásokon az eszközök beállításáért és megfelelő működéséért felel. (Tipikus feladata a kamera mozgatása vagy a világítás beállítása.) Stewart a San Fernando völgyében felnőve korán megtanulta hogyan működik a filmek és a televízió világa és ugyanilyen korán bele is került ebbe a körforgásba. Engedelmes anyukája ugyan nehézkesen és egyáltalán nem lelkesen, de elvitte a meghallgatásokra. „Dolgozom ezekkel a kölykökkel – őrültek. Nem (vagy) közéjük való.” Tény, hogy Kristen korai munkavadászata gyötrelmes volt. „Nem csináltam semmit, csak mosolyogtam a kamerának,” emlékszik vissza arra, ahogy nyolc évesen kipróbálta magát a reklámok világában. „Érzed ha a felnőttek nem tudják mit akarnak, mindegy hány éves vagy.”
Stewart, aki kerülte a csini lányos ruhákat, nem illet sok castingiroda kínálatába – vagy bárhová, ami azt illeti. Végül az állhatatossága és a hű-vagyok-magamhoz viselkedése kifizetődött: 2001-ben kilenc éves korában kiválasztották egy fiúslány szerepére Rose Troche filmjébe, a Birtokviszonyba. Ezt ugyan néhány más szerep követte, amik a szélesebb nézőközönséghez való eljutás tekintetben megbuktak. De elérkezett a nagy áttörés pillanata: David Fincher 2002-ben bemutatott Pánikszoba című filmje, amelyben Stewart 11 évesen főszerepet kapott Jodie Foster mellett.
Fincher Foster-Stewart párosa – mint anya és lánya, akik egy félelmetes rablás célpontjai az új manhattani lakásukban – hátborzongató volt. Arra születtek, hogy megosszák egymással a vásznat – egymást kiegészítették mind fizikailag mind temperamentumban. Foster így emlékszik, „Bizonyos szempontokból Kristen hihetetlenül érett, stabil volt és nagyon nyugodt a nyomás alatt. Egy hihetetlen hallgató(ság) volt, majd ahogy gyerekekhez méltón mondott/kérdezett valamit, azt mondtam, ’Ez így helyes, hisz még csak 11 éves.’” Foster, aki tud egy-két dolgot a gyereksztárságról még emlékszik arra a beszélgetésre, amit Stewart édesanyjával folytatott. „Egyáltalán nem volt az a túlaggódós típus. Azt akarta, hogy a film, a forgatás Kristen dolga legyen, de meg akart afelől bizonyosodni, hogy megfelelően gondoskodnak róla, és nem hajszolják/dolgoztatják túl. Egy nap edédkor ellátogatott a forgatásra, amely szerintem jó dolog volt. Akkor azt kérdeztem tőle, ’Kristen nem szeretne színésznő lenni, igaz?’ ’Attól félek, hogy de,’ válaszolta. ’Higgy nekem, szeretném lebeszélni róla, de nagyon oda van ezért, és igazán erre koncentrál. Továbbá úgy tűnik, hogy a megfelelő okok miatt szeretné ezt csinálni.’” Ahogy Foster is mondja, „Kristenben nincsenek meg a hagyományos színésznői személyiségjegyek. Nem akar a nagyi asztalán táncikálni lámpabúrával a fején. Nem akar a figyelem középpontjában lenni. És épp ez az amivel szemben kényelmetlenül viseltetik. A dolgokat egy nagyon elemző módon közelíti meg. Öntudatos ember.”
Az iskolában a tudatosság és függetlenség kemény éveket eredményezett; 14 évesen Stewart hivatalosan is otthagyta az iskolát és otthon kezdett el tanulni. „Annyira gyűlöltem az iskolát,” mondta megborzongva. „Nézz meg egy képet rólam, amely 15 éves korom előtt készült. Fiú voltam. Haver, a bátyáim ruháit hordtam! Nem mintha sokat törődtem volna ezzel, de emlékszem gúnyt űztek belőlem csak azért, mert nem hordtam Juicy farmert. De nem is gondoltam erre. A torna/edzőcuccaimat hordtam. De az, hogy cukkoltak nem olyasmi volt, ami nem érdekelt. Ez igazán bántott. Emlékszem arra a lányra hatodikból, aki rám nézett a tornateremben és azt mondta, ’Atyám! Ez gusztustalan – nem borotválod a lábad?!’”
*** Folytatás hamarosan ***
Címkék:
1 megjegyzés:
Hűűű, imádom Kristent. Néha ugyan valóban túl közönséges tud lenni egy interjúban, viszont ezzel együtt kedvelem azt, hogy nem képmutató. És örülök, hogy így átlátja a dolgokat.
És köszönet és ismét elismerés a melóért. Iszonyat hosszú a cikknek már csak ez az eleje is. Kszönöm, hogy olvashatjuk!! :)
Megjegyzés küldése