Robert Pattinson lüktető szíve vagyok, és az otthonomból, a mellkasának kalitkájából szólók hozzád. Jelenleg nyugalomban vagyunk. Percenként 70-nel dobogok, ami meglehetősen jellemző egy 26 éves fehér férfira, mint például Robra, aki megfelelő, de nem emberfeletti formában van. Meg kell jegyeznem, hogy Rob azon ment keresztül, amit ő csak „a dolognak” nevez. „Teljes folyékony/pépes diétán vagyok,” magyarázza a beszélgetőpartnerének a nem felső osztálybéli londoni akcentusával, ami azok számára meglepetésként hat, akik nem jöttek még rá, hogy Robert Pattinson valójában nem egy Edward Cullen nevű vámpír. „Félmeztelennek kellett lennem egy fotózáshoz,” magyarázza Rob, „így megkérdeztem egy táplálkozási szakértőt, hogy melyik diéta során lehet annyit inni, amennyit csak akarsz. Ő azt mondta, hogy a folyékony/pépes alatt.” Ez további bizonyítéka annak, hogy Rob nem vámpír. Mióta ragyognak a vámpírok, általában távol tartják magukat a kamera vakuja által súlyosbított fotózásoktól, ezzel zavarba hozva a még legrátermettebb fotográfust is. Valamint a vámpíroknak ritkán bírnak testképzavarral, és soha nem isznak. (A vérük ugyanis nem cirkulál.)
Nem szokatlan helyzet, hogy amikor Rob és Én egyedül vagyunk a helyiségben lévő pár ember tekintete is ránk szegeződik – azon Papaya King mögött megbújó igen klassz nyugat hollywoodi klubban, ami a forró délután nap lévén így is nagyon csöndes. Elvégre Rob a világ legnagyobb szívtiprója és Én, a szíve benne dobogok. Érzem más szívek felgyorsulását, amint felénk közelítenek, úgy mint a hot dog jockey-ét1, aki miközben kihozza a mangólevet és a könnyed papíralátéteken a savanyúságos hot dogokat arra kéri Robot, hogy írja alá a viaszos nyugtát/blokkot. „A barátnőm szeret téged,” mondja szinte bocsánatkérően. Nem gyorsulok fel, ahogy Rob lefirkantja a saját nevét valamint a lányét (a neve Mallory) és odaadja, mint egy valószínűtlen szexuális fantáziákkal teli hajó fuvarlevelét.
Rob mint mindig azon íratlan hollywoodi szabály szerint van öltözve, miszerint ha minél többet keresel, annál kevesebb figyelmet fordítasz a külső megjelenésedre. És habár 62 millió dollárt teszünk ki, elárulom neked, Rob esetén a nemtörődömség igazi. Valamiféle fiatal Ron Howardság üt át a baseball sapka, a fekete edzőcipők, a vászon/farmering által; ez a mi viseletünk. A rest srác nyakigláb ügetése hasonlóan laza, hetyke ritmusú, mint James Dean-é az Óriásban; ez a mi járástechnikánk.
Egy fehér SUV2-val érkeztünk ide, amit egy Jeff nevű fazon vezetett. Phoenix-ből származik, ő ma a sofőrünk. Évekkel ezelőtt konfekcióöltönyben és széles nyakkendőben mutatkozott. „Klasszikus beugró/alkalmi megjelenés,” mondja Rob. De most szűk fekete pólót visel. A SUV elsötétített üvege mögül a klub felé haladva Rob a Hollywood Boulevard-on sorakozó üzleteket pásztázta. Úgy mint a Kacsa, Kacsa, Liba3 nevezetű gyatra játék során: Szuvenírbolt. Szuvenírbolt. Szuvenírbolt. Sztriptíz klub. Az utóbbi a „Kívánatos lányok ezrei. Három rút.” kiírással büszkélkedhet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az egyik csúnya szívének lenni. De ezt soha nem tudom meg. Én a szerencsések közé tartozom.
Néhány szuvenírbolt kirakatában Rob önmagát látja vissza a naptárakon, posztereken és kulcstartókon, amiket a kínai ipar néhány hátországában gyártott egy munkás, aki Rob arcát, nagy kék szemeit és a duzzadt ajkai mögül kikandikáló farkasszerű fogait bámulja és ennek ellenére nem ért meg engem, Rob dobogó szívét. De én sem értem meg a munkás szívét vagy az ő szívét sem. Elhaladva a Rob arcával díszített olcsó szemetek előtt én sem dobogok hevesebben. Az az elv, hogy az emberek milyen kulcsokat csatolnak Rob arcához, azok milyen kamrákat nyitnak és milyen titkokat rejtenek magukban egy kissé szaporábbá tesz. De csak kicsit, hisz mostanság gyéren találkozunk bárkivel az „iparon” kívül, de ha mégis, engem soha és magát Robot is csak ritkán látná meg. Edward Cullent látná, a szívtelen vámpírt, aki 2008 óta uralkodik felettem és novemberig nem ereszt a kezei közül, de akkor sem halhat meg, hisz már halott, viszont mi meg tudunk, mert mi teremtettünk az ő képére vagy ő a miénkre. Bármelyik is legyen, annyira egymásba fonódtunk, hogy az elválasztás megölhetné Robot és összetörhetne engem is.
A napokban Robbal tengernyi időt töltöttünk autók hátsó ülésein, ingázva a press junketek és interjúk forgatagában. A sok ülés kissé idegessé tesz. A mozgásszegény életmód a szív-és érrendszeri betegségek és a 2-es típusú diabétesz kialakulásának egyik vezető oka. Csak úgy mint a dohányzás, amelyről Rob szerencsére leszokott. Mostanában ezeket a béna elektromos cigiket hurcolássza magával és a kocsi hátuljában szívja őket, miközben az elsuhanó tájat bámulja az ablak tükrözödésén át, ahogy hoznak-visznek minket. Rob persze tudja, hogyan kell vezetni. Oregonban 10 órás leckét vett, azt hiszem, a Breaking Dawn miatt. Lehet, hogy tévedek; ezek mind összemosódnak. Szörnyű sofőr. „Rájöttem, mikor folyton belém jöttek.” magyarázza. Vicces történet, így mesél erről: „Az első alkalom amikor bárki bármilyen említést is tett a hírnévemről az akkor volt, amikor megpróbáltam jó néhány évvel ezelőtt egy autót venni. Egy 1000 dolcsis nyitható tetejű ’89-es BMW volt, a Craigslist4-en találtam rá. Elvittem egy tesztvezetésre a dombokra, de természetesen, majdnem összetörtem. Néhány nappal később visszamentem, hogy elhozzam. Előtte mondtam a srácnak, hogy színész vagyok így utánam keresett. Amikor visszamentem azt mondta, ’Haver, tudod hogy az IMDb-n második vagy?’ Azt gondoltam, hogy ’Basszus, most nem kérhetek 200 dolláros engedményt.’”
A legutóbbi filmünk, a Cosmopolis is javarészt egy autó belsejében játszódik, jóllehet egy nagyon hosszúéban. David Cronenberg rendezte. Rob Eric Packert játssza, egy rendkívül unott, az autizmus határvonalán mozgó milliárdost, aki egy speciálisan kialakított limuzinban járja be Manhattant földrajzi szélesség tekintetében keletről nyugatra. Ezen ingázás során sok milliárdját veszíti el egy meggondolatlan yen spekuláció gyanánt, míg a világ káoszba süllyed körülötte. Persze ez a káosz nagyrészt a meggondolatlan valutaspekulációnak köszönhető. A film végén vagy agyon lövik vagy sem a Paul Giamatti által megformált egy korábbi háborgó alkalmazottja által. Akár így történik, akár nem, nem sokat számít. Ericet nem igazán érdekli, hisz a számokon túl nehezen kerül interakcióba a világgal. Mindazonáltal sokat szexszel. Néhányszor Juliette Binoche-val. Amikor azt a jelenetet forgattunk megindított/lendületbe hozott, de inkább a nevetés mint a lökések/döfködés miatt. „Juliette folyamatosan beverte a fejét az autó tetejébe,” emlékszik vissza Rob. Érzem az endorfin áramlását ahogy széles mosolyra fakad, ami egy mélázó szívtipróból azonnal egy másik rendes angol sráccá változtatja, akivel egy kocsmában futhatnál össze. Ebből az okból kifolyólag a mosolygás ritkán törik rá. A mosolygás nem márka/minőség.
Ez a film Don DeLillo könyvén alapul, szóval zavaros. Az első sor olyan mint az ebből következőek, mélyek és abszurdak. „Hajvágást akarunk,” mondja Eric, kilépve egy irodaépületből. Zűrzavar, ámde ezt mi szeretjük. „Könnyű elégedetté tenni,” mondja Rob. „Amikor nem értek valamit, az rögtön érdekelni kezd.” A zűrzavar/fejetlenség felkelti a figyelmem. Hasonlóan a szembesítés/konfrontáció. Amikor májusban Cannes-ban megtartották a Cosmopolis premierjét hosszú idő után akkor vertem a leghevesebben. „Azt hittem, hogy összeszarom magam,” mondja Rob. Konzultálva a vastagbelével arra a következtetésre jutottam, hogy ez kicsit túlzó kijelentés. Mindazonáltal izgalmas volt. Van egy cezúra/szünet a stáblista/főcímlista lepergése és a fények felkapcsolása között, egy pillanatnyi csöndes ájtatosság, amit csak az Én fültépő kalimpálásom hangsúlyoz ki/szakít meg. Ez az a pillanat mielőtt a közönség megtapsol avagy kifütyül, amikor is a Twilight utáni karrierünk mint Schrödinger macskája 5 szimultán eleven és halott. És abban a pillanatban Pattinson mellkasában percenként milliószor dobogtam, döngettem, püföltem. „Elment az eszem,” mondja Rob. „Felkészítettem magam 1500-nyi ember elleni összecsapásra. Annyira energikus voltam.” A tét nagy volt számára. A Twilight világába, ahogy ő hívja a „szerencse” lévén cseppent. És a szerződés aláírása óta csak sodródik. Lehet azt mondanád, hogy navigálták, vagy minimum vezették. „Olyasvalaki voltam, aki a gatyáját letolva és a kikötődött cipőfűzőjével rohangált, de bámulatos módon, mégsem esett el. Eddig. Azt gondoltam, ’Ó bassza meg! A legtöbb ember 15 éven át olyan filmeket csinál, amiket senki nem néz meg. Én meg itt vagyok Cannes-ban.’”
Nem szokatlan helyzet, hogy amikor Rob és Én egyedül vagyunk a helyiségben lévő pár ember tekintete is ránk szegeződik – azon Papaya King mögött megbújó igen klassz nyugat hollywoodi klubban, ami a forró délután nap lévén így is nagyon csöndes. Elvégre Rob a világ legnagyobb szívtiprója és Én, a szíve benne dobogok. Érzem más szívek felgyorsulását, amint felénk közelítenek, úgy mint a hot dog jockey-ét1, aki miközben kihozza a mangólevet és a könnyed papíralátéteken a savanyúságos hot dogokat arra kéri Robot, hogy írja alá a viaszos nyugtát/blokkot. „A barátnőm szeret téged,” mondja szinte bocsánatkérően. Nem gyorsulok fel, ahogy Rob lefirkantja a saját nevét valamint a lányét (a neve Mallory) és odaadja, mint egy valószínűtlen szexuális fantáziákkal teli hajó fuvarlevelét.
Rob mint mindig azon íratlan hollywoodi szabály szerint van öltözve, miszerint ha minél többet keresel, annál kevesebb figyelmet fordítasz a külső megjelenésedre. És habár 62 millió dollárt teszünk ki, elárulom neked, Rob esetén a nemtörődömség igazi. Valamiféle fiatal Ron Howardság üt át a baseball sapka, a fekete edzőcipők, a vászon/farmering által; ez a mi viseletünk. A rest srác nyakigláb ügetése hasonlóan laza, hetyke ritmusú, mint James Dean-é az Óriásban; ez a mi járástechnikánk.
Egy fehér SUV2-val érkeztünk ide, amit egy Jeff nevű fazon vezetett. Phoenix-ből származik, ő ma a sofőrünk. Évekkel ezelőtt konfekcióöltönyben és széles nyakkendőben mutatkozott. „Klasszikus beugró/alkalmi megjelenés,” mondja Rob. De most szűk fekete pólót visel. A SUV elsötétített üvege mögül a klub felé haladva Rob a Hollywood Boulevard-on sorakozó üzleteket pásztázta. Úgy mint a Kacsa, Kacsa, Liba3 nevezetű gyatra játék során: Szuvenírbolt. Szuvenírbolt. Szuvenírbolt. Sztriptíz klub. Az utóbbi a „Kívánatos lányok ezrei. Három rút.” kiírással büszkélkedhet. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az egyik csúnya szívének lenni. De ezt soha nem tudom meg. Én a szerencsések közé tartozom.
Néhány szuvenírbolt kirakatában Rob önmagát látja vissza a naptárakon, posztereken és kulcstartókon, amiket a kínai ipar néhány hátországában gyártott egy munkás, aki Rob arcát, nagy kék szemeit és a duzzadt ajkai mögül kikandikáló farkasszerű fogait bámulja és ennek ellenére nem ért meg engem, Rob dobogó szívét. De én sem értem meg a munkás szívét vagy az ő szívét sem. Elhaladva a Rob arcával díszített olcsó szemetek előtt én sem dobogok hevesebben. Az az elv, hogy az emberek milyen kulcsokat csatolnak Rob arcához, azok milyen kamrákat nyitnak és milyen titkokat rejtenek magukban egy kissé szaporábbá tesz. De csak kicsit, hisz mostanság gyéren találkozunk bárkivel az „iparon” kívül, de ha mégis, engem soha és magát Robot is csak ritkán látná meg. Edward Cullent látná, a szívtelen vámpírt, aki 2008 óta uralkodik felettem és novemberig nem ereszt a kezei közül, de akkor sem halhat meg, hisz már halott, viszont mi meg tudunk, mert mi teremtettünk az ő képére vagy ő a miénkre. Bármelyik is legyen, annyira egymásba fonódtunk, hogy az elválasztás megölhetné Robot és összetörhetne engem is.
A napokban Robbal tengernyi időt töltöttünk autók hátsó ülésein, ingázva a press junketek és interjúk forgatagában. A sok ülés kissé idegessé tesz. A mozgásszegény életmód a szív-és érrendszeri betegségek és a 2-es típusú diabétesz kialakulásának egyik vezető oka. Csak úgy mint a dohányzás, amelyről Rob szerencsére leszokott. Mostanában ezeket a béna elektromos cigiket hurcolássza magával és a kocsi hátuljában szívja őket, miközben az elsuhanó tájat bámulja az ablak tükrözödésén át, ahogy hoznak-visznek minket. Rob persze tudja, hogyan kell vezetni. Oregonban 10 órás leckét vett, azt hiszem, a Breaking Dawn miatt. Lehet, hogy tévedek; ezek mind összemosódnak. Szörnyű sofőr. „Rájöttem, mikor folyton belém jöttek.” magyarázza. Vicces történet, így mesél erről: „Az első alkalom amikor bárki bármilyen említést is tett a hírnévemről az akkor volt, amikor megpróbáltam jó néhány évvel ezelőtt egy autót venni. Egy 1000 dolcsis nyitható tetejű ’89-es BMW volt, a Craigslist4-en találtam rá. Elvittem egy tesztvezetésre a dombokra, de természetesen, majdnem összetörtem. Néhány nappal később visszamentem, hogy elhozzam. Előtte mondtam a srácnak, hogy színész vagyok így utánam keresett. Amikor visszamentem azt mondta, ’Haver, tudod hogy az IMDb-n második vagy?’ Azt gondoltam, hogy ’Basszus, most nem kérhetek 200 dolláros engedményt.’”
A legutóbbi filmünk, a Cosmopolis is javarészt egy autó belsejében játszódik, jóllehet egy nagyon hosszúéban. David Cronenberg rendezte. Rob Eric Packert játssza, egy rendkívül unott, az autizmus határvonalán mozgó milliárdost, aki egy speciálisan kialakított limuzinban járja be Manhattant földrajzi szélesség tekintetében keletről nyugatra. Ezen ingázás során sok milliárdját veszíti el egy meggondolatlan yen spekuláció gyanánt, míg a világ káoszba süllyed körülötte. Persze ez a káosz nagyrészt a meggondolatlan valutaspekulációnak köszönhető. A film végén vagy agyon lövik vagy sem a Paul Giamatti által megformált egy korábbi háborgó alkalmazottja által. Akár így történik, akár nem, nem sokat számít. Ericet nem igazán érdekli, hisz a számokon túl nehezen kerül interakcióba a világgal. Mindazonáltal sokat szexszel. Néhányszor Juliette Binoche-val. Amikor azt a jelenetet forgattunk megindított/lendületbe hozott, de inkább a nevetés mint a lökések/döfködés miatt. „Juliette folyamatosan beverte a fejét az autó tetejébe,” emlékszik vissza Rob. Érzem az endorfin áramlását ahogy széles mosolyra fakad, ami egy mélázó szívtipróból azonnal egy másik rendes angol sráccá változtatja, akivel egy kocsmában futhatnál össze. Ebből az okból kifolyólag a mosolygás ritkán törik rá. A mosolygás nem márka/minőség.
Ez a film Don DeLillo könyvén alapul, szóval zavaros. Az első sor olyan mint az ebből következőek, mélyek és abszurdak. „Hajvágást akarunk,” mondja Eric, kilépve egy irodaépületből. Zűrzavar, ámde ezt mi szeretjük. „Könnyű elégedetté tenni,” mondja Rob. „Amikor nem értek valamit, az rögtön érdekelni kezd.” A zűrzavar/fejetlenség felkelti a figyelmem. Hasonlóan a szembesítés/konfrontáció. Amikor májusban Cannes-ban megtartották a Cosmopolis premierjét hosszú idő után akkor vertem a leghevesebben. „Azt hittem, hogy összeszarom magam,” mondja Rob. Konzultálva a vastagbelével arra a következtetésre jutottam, hogy ez kicsit túlzó kijelentés. Mindazonáltal izgalmas volt. Van egy cezúra/szünet a stáblista/főcímlista lepergése és a fények felkapcsolása között, egy pillanatnyi csöndes ájtatosság, amit csak az Én fültépő kalimpálásom hangsúlyoz ki/szakít meg. Ez az a pillanat mielőtt a közönség megtapsol avagy kifütyül, amikor is a Twilight utáni karrierünk mint Schrödinger macskája 5 szimultán eleven és halott. És abban a pillanatban Pattinson mellkasában percenként milliószor dobogtam, döngettem, püföltem. „Elment az eszem,” mondja Rob. „Felkészítettem magam 1500-nyi ember elleni összecsapásra. Annyira energikus voltam.” A tét nagy volt számára. A Twilight világába, ahogy ő hívja a „szerencse” lévén cseppent. És a szerződés aláírása óta csak sodródik. Lehet azt mondanád, hogy navigálták, vagy minimum vezették. „Olyasvalaki voltam, aki a gatyáját letolva és a kikötődött cipőfűzőjével rohangált, de bámulatos módon, mégsem esett el. Eddig. Azt gondoltam, ’Ó bassza meg! A legtöbb ember 15 éven át olyan filmeket csinál, amiket senki nem néz meg. Én meg itt vagyok Cannes-ban.’”
Abban a pillanatban, mielőtt a karrierünk egyenletének hulláma összeolvadt volna a valósággal, érdemes megjegyezni, hogy részben Rob zöldfülűsége az, ami Edward Cullen szerepébe repítette. Ahogy azt a ’Twilight avagy a 21. századi tinibálványok gyártása’6című esszé szerzői is megjegyezik, épp ez volt a lényeg. „[A stúdió] marketing stratégiája az volt, hogy Pattinson hírnevét árucikké fejlessze, melyet a média és a nyilvánosság fog a piacon értékessé tenni. Az áruvá tétel pedig azt jelentette, hogy Edward vonzerejét Pattinson hírnevével vonták össze… A stúdió felhasználta a színészek viszonylagos ismeretlenségét és egybeolvasztotta őket az általuk megformált Twilight karakterekkel, így téve őket hírességekké.” Szóval mihelyst a stáblista végigpergett Cannes-ban és még mielőtt megszületett volna az ítélet, ott volt az a pillanat amikor bekövetkezett Edward Cullen vértelen szíve és a köztem, Rob lüktető szíve közötti fájdalmas elválás. Fogalmam sincs, hogy milyen hosszú volt a stáblista. De volt egy szünet, majd egy taps, ami tapsok viharát hozta magával, míg az egész nézőközönség el nem kezdett tapsolni. Nekünk tapsoltak? Davidnek? Paulnak? Nem érdekelt. De egy dolog biztos volt: nem Edwardnak szólt.
Habár megdobbantok más szíveket, nagyon kevés olyan dolog, ember vagy foglalatosság akad, amely hatással van rám. Például a harcolj-vagy-menekülj kémiai ingerének felhívása, melyet a zavar vagy a szembesítés idéz elő, első körben megteszi. Majd emellett itt van néhány más dolog is: nemrég eléggé megmozdultam, amikor Rob megtanult gördeszkázni. De nem igazán a rugóugrás utáni földre érkezés az, ami lázba hozott; hanem, ahogy Rob mondja, az az abszurd tény, hogy „beperelhettek volna 800 millió dollárra.” (A vámpírok nem viselnek gipszet, vagy ficamítják ki a bokájukat.) Mostanában a pisiléstől is izgatott lettem. „Tegnap annyira lenyűgöztem magam,” mondja Rob. „Négy hosszú percen át pisiltem.” Cindy, a húgyhólyagja szerint a folyékony diéta az oka. A botrányok is felvillanyoznak minket, de mint ahogy Rob is erről lamentál, manapság nehéz igazán jót fabrikálniuk. „Egyszer elkezdtem azt a pletykát az Entertainment Tonight-ban, hogy volt a Twilight-ban egy kimaradt kakaszex-jelenet, de még csak nem is kaptak rá. Azt gondoltam, „’Mi a franc? Hát nektek adom ezt az anyagot!’” Ez a szar-téma egyébként különösen közel került hozzám amikor először költöztem Los Angeles-be, és az Oakwoods-ban éltünk, ami egy apartman komplexusban található, a Burbank és Hollywood között a 101-esnél letérve. Itt szinte kizárólag régóta sikertelen, kiherélt és egész álló nap a medencénél lógó gyerekszínészek laktak. Nem túl meglepő módon itt lakott Screech is, akinek itt készült a saját kakapornója.
És hogy mi késztethet arra, hogy még mindig eljárjak a sajtóeseményekre, azokra a brutális újrahasznosított levegőjű ütközetekre? „Megpróbálod a dolgokat tökéletes módon kifejezni, de ha nem mondasz semmi hülyeséget, ami alapján majd be tudnak állítani egy totális faroknak, akkor nem fognak idézni tőled. Másrészről meg ha tényleg nem mondasz semmi baromságot, valaki akkor is ki fog találni valamit,” panaszkodik Rob. Vegyük például Rob barátnőjét, Kristen Stewartot. Ő egyike azoknak a dolgoknak, amik gyorsításra késztetnek. A románcunkat boldogan szentesítette a nagy Twilight Iparkomplexum. Ahogy a ’Twilight avagy a tinibálvány gyártás’ mondja, „a rajongók hajlandóak elfogadni azt romantikus kapcsolatot, amely ugyan kivonja Pattinsont a piacról, de szeretett karaktereikre fordítódik le.” Így Kristen szívével majdnem minden nap összejövünk. De nem esküdtünk egymásnak örök hűséget, amíg a halál el nem választ. Rob mostanában ugyanis erről olvasott a pletykamagazinokban, és ezt nevetségesnek vélte. „Volt egy magazin, ezekkel a fotókkal és azt írták, hogy megházasodtam. Az ég világon senki sem tudja, hogy mi az igaz vagy mi nem,” mondta elkeseredetten. „Még a saját édesanyám is felhívott és azt kérdezte, hogy ez igaz-e.” Nem, nem igaz. Legalábbis még nem. Viszont az igaz, hogy Kristen folyton olyasmit tett velem, amit mások nem. Bár az Isten a megmondója, hogy Rob nem volt fösvény a testi szerelmet illetően, de ha le is feküdtünk másokkal, én továbbra is zárt ajtók mögött maradtam. Amikor először jött Los Angeles-be, egy nagyon vonzó nők alkotta klikkel járt el olyan szakadt helyekre mint a Bronson Bar, de Rob kitért a vadul rebegő szempillák elől és inkább kint cigizett a szemét eltakaró kapucnis felsőben. Kristen Stewartnak írt dalokat. Abban az időben a megtörés határán voltam a bennem található sóvárgás miatt, szóval ezek szomorú dalok voltak, amelyek úgy hangzottak, mintha Van Morrison Astral Weeks7 című albumáról csórtam volna. „Tulajdonképpen,” ismeri el Rob, „tényleg próbáltam nyúlni Van Morrison-tól.” Néha elvitte ezeket a dalokat nyílt estekre, olyan helyekre mint a Pig ’n Whistle vagy a Rainbow Room, hogy előadja őket két, avagy három másik előadó, plusz természetesen, a pincérnők előtt, akik, ahogy mondja, a barátaivá váltak. Azokra a napokra még mindig nosztalgiával gondolok, ha azon tűnődöm, hogy vajon a ’Hallelujah’-t csaholó két balfácán énekes-szövegíró vagy az oklahomai akcentusú, szép cickós pincérnők tudhatták-e hogy Rob ki volt, vagy azt hogy kivé válhat. Azon töprengek, hogy ő maga tudhatta-e.
A Twilight bemutatása után a dolgok megváltoztak, Rob, mint mondják, megtört. „A baráti köröm elég gyorsan leszűkült,” mondja Rob, „én szeretek az élősködő lenni, nem pedig fordítva.” Felhagytunk az eljárkálással. A nyílt estekkel. Így már alig-alig verek hevesen. Amikor nem épp Edward, Eric vagy valaki más, Rob jelenleg az Ezüst Tó remetéjeként él. Felébred, csinál magának némi gyümölcslét. Az Amazonon órákon át könyvek szinopszisát olvassa. Levest csinál magának, és néhány forgatókönyvet is átolvas, melyek nagy része csak egy halom szó, dermedt és íztelen, mint az állott zabkása, mikróban felmelegítve és újraízesítve. Alkalomadtán megbizsergek, amikor olyasmit olvas, ami kíváncsivá tesz. Mint például a következő filmje, a francia-libériai rendező, Jean-Stephane Sauvaire drámája, akinek utolsó filmje, az Őrült Johnny kongói gyermekkatonákról szólt. Ez viszont teljes egészében Irakban fog forogni. Következő hónapban indulunk. Talán a golyók süvítése okán, vagy legalább annak a lehetősége lévén, hogy egy golyó elsüvíthet, lüktetésbe kezdek. Addig is kivárunk a kocsi hátsó ülésén. Üresjáratban állunk, várjuk hogy a csomópontnál váltson a lámpa. Jeff azt kérdezi, hogy szeretnénk-e konkrétan valahová menni, de nem igazán tudjuk. „Soha nem megyek sehová,” mondja Rob tárgyilagosan. „Még azt sem tudom, hogy merre van a sehol.”
Habár megdobbantok más szíveket, nagyon kevés olyan dolog, ember vagy foglalatosság akad, amely hatással van rám. Például a harcolj-vagy-menekülj kémiai ingerének felhívása, melyet a zavar vagy a szembesítés idéz elő, első körben megteszi. Majd emellett itt van néhány más dolog is: nemrég eléggé megmozdultam, amikor Rob megtanult gördeszkázni. De nem igazán a rugóugrás utáni földre érkezés az, ami lázba hozott; hanem, ahogy Rob mondja, az az abszurd tény, hogy „beperelhettek volna 800 millió dollárra.” (A vámpírok nem viselnek gipszet, vagy ficamítják ki a bokájukat.) Mostanában a pisiléstől is izgatott lettem. „Tegnap annyira lenyűgöztem magam,” mondja Rob. „Négy hosszú percen át pisiltem.” Cindy, a húgyhólyagja szerint a folyékony diéta az oka. A botrányok is felvillanyoznak minket, de mint ahogy Rob is erről lamentál, manapság nehéz igazán jót fabrikálniuk. „Egyszer elkezdtem azt a pletykát az Entertainment Tonight-ban, hogy volt a Twilight-ban egy kimaradt kakaszex-jelenet, de még csak nem is kaptak rá. Azt gondoltam, „’Mi a franc? Hát nektek adom ezt az anyagot!’” Ez a szar-téma egyébként különösen közel került hozzám amikor először költöztem Los Angeles-be, és az Oakwoods-ban éltünk, ami egy apartman komplexusban található, a Burbank és Hollywood között a 101-esnél letérve. Itt szinte kizárólag régóta sikertelen, kiherélt és egész álló nap a medencénél lógó gyerekszínészek laktak. Nem túl meglepő módon itt lakott Screech is, akinek itt készült a saját kakapornója.
És hogy mi késztethet arra, hogy még mindig eljárjak a sajtóeseményekre, azokra a brutális újrahasznosított levegőjű ütközetekre? „Megpróbálod a dolgokat tökéletes módon kifejezni, de ha nem mondasz semmi hülyeséget, ami alapján majd be tudnak állítani egy totális faroknak, akkor nem fognak idézni tőled. Másrészről meg ha tényleg nem mondasz semmi baromságot, valaki akkor is ki fog találni valamit,” panaszkodik Rob. Vegyük például Rob barátnőjét, Kristen Stewartot. Ő egyike azoknak a dolgoknak, amik gyorsításra késztetnek. A románcunkat boldogan szentesítette a nagy Twilight Iparkomplexum. Ahogy a ’Twilight avagy a tinibálvány gyártás’ mondja, „a rajongók hajlandóak elfogadni azt romantikus kapcsolatot, amely ugyan kivonja Pattinsont a piacról, de szeretett karaktereikre fordítódik le.” Így Kristen szívével majdnem minden nap összejövünk. De nem esküdtünk egymásnak örök hűséget, amíg a halál el nem választ. Rob mostanában ugyanis erről olvasott a pletykamagazinokban, és ezt nevetségesnek vélte. „Volt egy magazin, ezekkel a fotókkal és azt írták, hogy megházasodtam. Az ég világon senki sem tudja, hogy mi az igaz vagy mi nem,” mondta elkeseredetten. „Még a saját édesanyám is felhívott és azt kérdezte, hogy ez igaz-e.” Nem, nem igaz. Legalábbis még nem. Viszont az igaz, hogy Kristen folyton olyasmit tett velem, amit mások nem. Bár az Isten a megmondója, hogy Rob nem volt fösvény a testi szerelmet illetően, de ha le is feküdtünk másokkal, én továbbra is zárt ajtók mögött maradtam. Amikor először jött Los Angeles-be, egy nagyon vonzó nők alkotta klikkel járt el olyan szakadt helyekre mint a Bronson Bar, de Rob kitért a vadul rebegő szempillák elől és inkább kint cigizett a szemét eltakaró kapucnis felsőben. Kristen Stewartnak írt dalokat. Abban az időben a megtörés határán voltam a bennem található sóvárgás miatt, szóval ezek szomorú dalok voltak, amelyek úgy hangzottak, mintha Van Morrison Astral Weeks7 című albumáról csórtam volna. „Tulajdonképpen,” ismeri el Rob, „tényleg próbáltam nyúlni Van Morrison-tól.” Néha elvitte ezeket a dalokat nyílt estekre, olyan helyekre mint a Pig ’n Whistle vagy a Rainbow Room, hogy előadja őket két, avagy három másik előadó, plusz természetesen, a pincérnők előtt, akik, ahogy mondja, a barátaivá váltak. Azokra a napokra még mindig nosztalgiával gondolok, ha azon tűnődöm, hogy vajon a ’Hallelujah’-t csaholó két balfácán énekes-szövegíró vagy az oklahomai akcentusú, szép cickós pincérnők tudhatták-e hogy Rob ki volt, vagy azt hogy kivé válhat. Azon töprengek, hogy ő maga tudhatta-e.
A Twilight bemutatása után a dolgok megváltoztak, Rob, mint mondják, megtört. „A baráti köröm elég gyorsan leszűkült,” mondja Rob, „én szeretek az élősködő lenni, nem pedig fordítva.” Felhagytunk az eljárkálással. A nyílt estekkel. Így már alig-alig verek hevesen. Amikor nem épp Edward, Eric vagy valaki más, Rob jelenleg az Ezüst Tó remetéjeként él. Felébred, csinál magának némi gyümölcslét. Az Amazonon órákon át könyvek szinopszisát olvassa. Levest csinál magának, és néhány forgatókönyvet is átolvas, melyek nagy része csak egy halom szó, dermedt és íztelen, mint az állott zabkása, mikróban felmelegítve és újraízesítve. Alkalomadtán megbizsergek, amikor olyasmit olvas, ami kíváncsivá tesz. Mint például a következő filmje, a francia-libériai rendező, Jean-Stephane Sauvaire drámája, akinek utolsó filmje, az Őrült Johnny kongói gyermekkatonákról szólt. Ez viszont teljes egészében Irakban fog forogni. Következő hónapban indulunk. Talán a golyók süvítése okán, vagy legalább annak a lehetősége lévén, hogy egy golyó elsüvíthet, lüktetésbe kezdek. Addig is kivárunk a kocsi hátsó ülésén. Üresjáratban állunk, várjuk hogy a csomópontnál váltson a lámpa. Jeff azt kérdezi, hogy szeretnénk-e konkrétan valahová menni, de nem igazán tudjuk. „Soha nem megyek sehová,” mondja Rob tárgyilagosan. „Még azt sem tudom, hogy merre van a sehol.”
BlackBook - The Fashion Issue - 2012. szeptember
Írta: Joshua David Stein / Fordította: Annie&Barbi
Írta: Joshua David Stein / Fordította: Annie&Barbi
1 Hot Dog Jockey: az adott franchise étterem egyenruháját viselő alkalmazott vagy hot dog ruhás ember
2 A SUV jelentése: „Sports Utility Vehicle”, az igazi terepjáró járműveknél lényegesen kényelmesebb, finomabb autók elnevezése.
3 A Duck Duck Goose (kacsa kacsa liba) névre hallgató játék lényege, hogy a játékosok körben ülnek, egyikük pedig körülöttük megy, és amikor valamelyik társ mögött hirtelen a liba szót mondja, akkor el kell menekülnie a kiválasztott elől, és meg kell próbálnia leülni az üresen maradt helyre.
4 Craigslist: A világ legnépszerűbb apróhirdetési site-ja.
5A Schrödinger macskája egy Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus nevéhez fűződő gondolatkísérlet. Erről többet itt olvashattok.
6A Bitten by Twilight című könyv egyik fejezete.
2 A SUV jelentése: „Sports Utility Vehicle”, az igazi terepjáró járműveknél lényegesen kényelmesebb, finomabb autók elnevezése.
3 A Duck Duck Goose (kacsa kacsa liba) névre hallgató játék lényege, hogy a játékosok körben ülnek, egyikük pedig körülöttük megy, és amikor valamelyik társ mögött hirtelen a liba szót mondja, akkor el kell menekülnie a kiválasztott elől, és meg kell próbálnia leülni az üresen maradt helyre.
4 Craigslist: A világ legnépszerűbb apróhirdetési site-ja.
5A Schrödinger macskája egy Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus nevéhez fűződő gondolatkísérlet. Erről többet itt olvashattok.
6A Bitten by Twilight című könyv egyik fejezete.
7Az 1968-as Astral Weeks folk rock és R&B album Van Morrison észak-írországi zenész második albuma.
Címkék:
2 megjegyzés:
de rossz ez az interjú! nem a fordítás, hanem maga az egész, ahogy írodott...
Hát van némi morbiditás abban, hogy Rob szíve az elbeszélő, de azért én élveztem az írást!
Köszönet a fordításért!!
Megjegyzés küldése